Az Asperger szindróma (Asperger syndrome, gyakori rövidítése AS, ASD) egy - még nem teljesen körülírt - neurobiológiai pervazív (átható) fejlődési zavar, melyet a szociális kötődések zavarai, esetenként sztereotíp mozgások különféle megnyilvánulásai jellemeznek. Az autizmus enyhébb formái közé sorolják, melyben a nyelvi készségek nem károsodtak és súlyosabb értelmi hanyatlás sincs.
A betegséget nehéz diagnosztizálni, más autizmus-szerű betegségekhez nagyon hasonló - egyes becslések szerint az esetek 30-50%-át nem is diagnosztizálják.
Nevét dr. Hans Asperger (1906–1980) osztrák pszichiáter és gyermekorvos után kapta, aki 1944-ben először írta le a tünetek összefüggését, ő az autisztikus pszichopátia nevet adta neki. Feltételezése szerint "a patológiás állapot kialakulásának hátterében feltehetően genetikai vagy neurológiai okok állnak, nem pedig pszichológiai vagy környezeti tényezők”.
A szindróma általános jellemzője az átlagos vagy átlagon felüli intelligencia, a szegényes kommunikáció, gyenge kapcsolatteremtő készség, szemkontaktus kerülése, a szabályokhoz, a megszokott rutinhoz való görcsös ragaszkodás, a feszült idegállapot és/vagy depresszió, az aprólékos beszéd, az ingerek feldolgozásának nehézsége, a megtapadt gondolkodási sémák. Fizikailag a sztereotip és repetitív mozgások az Asperger szindróma diagnózisának központi részét alkotják. Ezek éppúgy magukba foglalják a kézrepdesést, rázogatást, csavargatást, mint a teljes testre kiterjedő bonyolult mozgásokat. Ezek rendszerint hosszabban ismétlődnek, akaratlagosabbnak és rituálisabbnak tűnnek, mint a tikkelés, ami gyorsabb, kevésbé ritmikus és kevésbé szimmetrikus mozgások megjelenése. A fiatal korban hiperaktívnak, figyelemzavarosnak tartott gyerekek nagy része jellemzően az Asperger szindróma különböző erősségű megnyilvánulásaiben szenvednek.
Az Asperger szindrómások merev belső szabályrendszerükhöz görcsösen ragaszkodnak, a közösségi lét íratlan szabályaival folyamatosan összeütközésbe kerülnek. A szindrómát gyakori kudarcélmény kíséri, ezért a nehéz időszakokban az érintettek fokozott támogatása lehet szükséges.
Tünetei lehetnek még:
o Indíték csökkenés
o Indítékszegénység
o Kezdeményező-készség csökkenése
o Érzelmi labilitás
o Munkavégzéssel kapcsolatos nehézségek
o Tanulási nehézségek
o Elemi és összetett magatartásmódok ismételgetése
o Emberekkel való kapcsolatkerülés
o Céltalan, automatizmusként ismételgetett mozgássor
o Korábbi események iránti érdektelenség
o Viselkedésbeli gátoltság
Okait a kutatások genetikai háttérre vezetik vissza, erre utal a családi halmozódás, és a hasonló, de enyhébb formában meglevő rendellenességek a családban, mint például kisebb nehézségek a társas interakciókban, az olvasásban, vagy a nyelvhasználatban. Megnyilvánulásai súlyosságtól függően már 6 hónapos kortól észlelhető az érzékelés és az észlelés terén, de az enyhébb formájában sokáig rejtve maradhat.
A diagnózist általában gyermekpszichiáter állítja fel még gyermekkorban. A vizsgálat a viselkedés megfigyeléséből és a szülő, rokonok, óvoda-iskola beszámolójából áll.
A fejlődés átható zavarainak eredményes kezelése csak hosszú távú, integrált gyógypedagógiai és pszichiátriai kezelési programoktól várható, melyek általában arra irányulnak, hogy elmúljanak a stresszelő tünetek, és a gyerek szociális és kommunikációs képességei a korának megfelelően fejlődjenek. A társuló érzelmi és viselkedésbeli problémák (például az agresszió, a depresszió és a figyelemzavar) kezelésében a gyógyszeres terápia is szóba jöhet. Mindezek mellett igen fontos a család együttműködő részvétele a kezelési programban.